Büszkeség és hiányérzet: hogy élhető túl, ha felnőtt a gyerek?

Megélni, hogy a gyerek felnőtt, egy szülő számára egyszerre öröm és büszkeség, illetve szomorúság és hiányérzet. John Emese, a Szülő 2.0 bloggere a következő írásban ezt a helyzetet járta körbe.

Vállammal a fülemnek szorított telefonban beszélgetek a nővéremmel. Új keletű telefonos kapcsolat a mienk, ezért meg is becsülöm, nem tesszük le egykönnyen a „kagylót”. Közben éppen bekeverek egy adag kenyeret, letörlöm az asztalt, összepakolok, mosogatógép ki-be, zöldséget pucolok.. zajlik a konyhai életem.

Ekkor kiált be a nagylányom: Anya, megyek! – mondja, és már nyitja is az ajtót. Búcsúzásra idő sincs, nincsen egyedül. Már lép is ki az ajtón, mielőtt észbe kaphatnék.

Két napja mesél megint arról, hogy el fog költözni. Néha azt mondja - Akkor erről beszéljünk még, jó! – tudja, hogy nem egyszerű ez nekem, és talán neki sem.

Másodszor próbálkozik, így kicsit szkeptikus vagyok. Nem kellene. Talán meg sem akarom hallani, szembe sem akarok nézni ezzel az újszerű állapottal.

Húszéves, ilyen koromban költöztem el én is egy másik városba, kollégiumba. Volt magyarázat. Oda vettek fel – mondtam, de tudtam, nem véletlenül jelentkeztem a több mint kétszáz kilométerre fekvő város egyetemére. Nem is próbáltam meg Budapesten felvételizni. Ki akartam magam próbálni máshol, más környezetben, szabadabban, az ismeretlenben. Nekem is több nekifutásom volt.

A lányom talán még nálam is könnyebb helyzetben volt itthon. Persze gyakran kellett érvelnie döntései mellett, árgus szemek figyelték rendjét és rendetlenségét, és egy család mellett kipihennie sem könnyen lehet a másnapokat.... szóval értem én. Így van ez rendjén.

Csapódik az ajtó. Kiürül egy szoba. A rendetlensége még benne. Pakolgatok. Akkor ezt most valahogyan fel kellene dolgozni - gondolom magamban. Hogy lassan elmegy, eltűnik a mindennapjaimból a kicsi lányom. (Már el is felejtem, hogy évek óta alig látom, mert vagy távol van a háztól, valamelyik barátjánál alszik, bulizik, vagy éppen bezárja az ajtaját, és kiteszi a „Belépni tilos!” táblát.) Azonnal hiányozni kezdenek a le sem folytatott beszélgetések, a kihagyott ölelések, a reggeli „Jó reggelt, Édesem!” beköszönések. Azonnal megkezdem itthonléte idealizálását.

Megnézem az Instát, posztolt-e valamit. Este ráírok, hogy minden rendben van-e. Felhívom.

Tudom, ki kell találnom, hogyan töltsem be az űrt, amit a költözése okozott. Nekiállok olvasgatni a neten. A legtöbb írás a leváló fiatalokról, fiataloknak szól. Megpróbálom megfordítani mondanivalójukat, hiszen eddig sem volt kérdés számomra, hogy az élete, nehézségei, tanulásai, tapasztalásai - legalábbis, amit velem megoszt - mind-mind rólam is szólnak. Kölcsönös fejlődés, párhuzamos tanulás mindkettőnknek.

Rájövök, hogy az elengedéssel ugyanazt a támogatást nyújtom, mint amit eddig próbáltam adni a velem együtt élő gyerekemnek. A korának éppen megfelelő tanítást, tapasztalatokat.

Megtanulja azt, hogy merjen dönteni, döntéseket hozni saját igényei szerint. Higgyen abban, hogy a másik - jelen esetben én - képes feldolgozni az ő távozását, azt, hogy felnőtt lett. Asszertívabbá válik. Meg is ismeri saját igényeit, hiszen az új albérletben hamar szembesül azzal, hogy lakótársai másképp vezetik háztartásukat, mint ahogyan azt ő elképzelte. El kell fogadnia az új környezet szabályait. Rájön arra, mennyi minden - eddig természetesnek megélt körülmény - fontos a számára. Rájön arra, hogy valójában mi is a fontos számára. Kialakul benne a saját rendje, a saját maga által elképzelt, már való felnőtt léte.

Felelősségvállalást tanul, hogy a döntéseinek következményei vannak, az idealizált önálló, felnőtt élet több feladattal, vállalással is jár. A napi tevékenységei is megváltoznak. Bevásárol, főz, takarít, mosogat.

Megtapasztalhatja, mennyi minden múlik rajta. Hányszor volt a saját döntése eddig is az, hogy éppen otthon maradt, az egyedüllétet választotta, vagy fehér kenyeret evett a barna helyett. Véget érnek a kifogások, nehezebb a döntéseket másra hárítani.

Megtapasztalja, mekkora hatással van a saját életére. A rossz döntések, a panaszok, a telefonon elmesélt kudarcok is sorra erősítik kompetenciaérzését.

Ki kell lépnie a komfortzónájából, ami ezúttal mind fizikai, mind lelki teher. Szembe kell néznie új helyzetekkel, olyan, az önállósággal járó feladatokkal, amiket eddig észre sem vett, vagy azonnal áttehetett mások vállára. Így fejlődik a megküzdési képessége, és válik valóban éretté, felnőtté.

Mi lehet számomra ebben az új dimenzió, lehetőség? Kapcsolatunk új fázisba léphet. Lassan baráttá, barátnővé válhatok a korábbi referencia és kontrollszemély helyett. Elvesztem az ellenőrzés lehetőségét, a mindennapos éjszakai sms-eket, hogy odaért valahová? A bekukkantást a szobájába, hogy végre itthon van-e? Rend van-e? Mekkora a rendetlenség? Alszik-e? Evett-e? Mit evett?

Újra tanulnom kell, hogyan válhatok kikötővé, ahol erőt meríthet, megállhat, ha elfáradt, vagy éppen elege van mindenből, de nem ruházza át a felelősséget, és továbbmegy a maga útján. Ki kell alakítanunk új, közös rendünket, a telefonhívások rendjét, a tárolódobozokét, a közös ebédekét. Már nem leszek mindig mellette, de az a biztonságos hely szeretnék lenni, ahová végső esetben, de akár bármikor hazajöhet, mint ahogyan én is hazatérhettem anyám házába.

Olvass további írásokat!

A fenti szöveget a blog engedélyével emeltük át a Szülő 2.0 blogról. Olvass további témákban is tőlük, ha tetszett az írás!

• Kommunikáció a kamasszal
• Hogyan bízhatsz meg 14 éves lányodban?
• Hogyan maradj szoros kapcsolatban kiskamasz lányoddal?

• tinédzser
• anya és lánya
• Gyerek